Amikor kislány voltam, január elseje számomra a szünidő végét jelentette, az utált iskolai időszak közeledését…
nem szerettem ezt a napot.
Ma már ezt máshogy látom. Szeretem összegezni az elmúlt évet, és terveket szőni a következőre.
Ilyenkor tele vagyok reményekkel, ötletekkel, és izgalmas végignézni 1 évvel később,
hogy mi sikerült ebből, mi alakult egészen másképp.

Az elmúlt évben nekem sok minden nem, vagy nem úgy sikerült, mint ahogy szerettem volna.
Az idő később beigazolta az égi karmester döntésének helyességét,
és izgalommal figyelem az új utakat, amelyek kirajzolódnak a ködben.

Nem tudom, a Te életed hogy alakult, milyen ponton állsz.
Elégedett vagy-e az életeddel, vagy változtatni szeretnél rajta.
Ha most megállsz, és megnézed az utadat, mit tudsz benne szeretettel és hálával nézni,
és minek láttán fordítod el a fejed?

Ehhez a szemlélődéshez küldöm Neked ezt a mesét.
Számomra fontosak ezek a fajta megerősítések, hogy elhiggyem:
minden úgy van jól, ahogyan történik.
Minden időszak szép, minden hónapnak megvan a maga szerepe az életemben.

 

A TIZENKÉT HÓNAP

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreganyó, aki gyógynövényeket gyűjtött az erdőben.

Egy nap egy barlangra lett figyelmes.
Óvatosan, vigyázva bedugta a fejét, s uramfia, ugyancsak elcsodálkozott. Tizenkét egyforma suhancot
látott ott egy padkán ülni egymás mellett, szép sorjában.
Voltak köztük lányok és fiúk, az egyik fehérben volt, a másik zöldben, a harmadik aranysárgában: ők voltak a tizenkét hónap. Meg is kérdezték az öreganyót:

-Mondd csak meg nekünk, melyik hónapot tartod a legszebbnek?

Az öreganyó végignézett rajtuk, és ezt válaszolta:

-Mind a tizenkét hónap igen szép.
Januárban hullik a hó, februárban esik az eső,
márciusban bimbóznak a rügyek – mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű!

Akkor a tizenkét suhanc felállt, és így szólt az öregasszonyhoz:

-Gyere csak közelebb, kedves öreganyó!
Add csak ide nekünk a kosaradat, és a kendődet!
– színültig telerakták őket ragyogó arany és ezüst pénzdarabokkal.

Az öreganyó kedvesen megköszönte jóságukat, és elindult hazafelé.

Ennek az öreganyónak a szomszédságában egy gonosz vénasszony élt,
aki folyton ott sündörgött a házuk táján. Most is bekopogott hozzájuk.

-Ejnye, ejnye, hogy jutottál, lelkecském ehhez a sok pénzhez? –
érdeklődött ravaszul.

Az öreganyó jószívű volt, és mindent elmondott a szomszéd vénasszonynak.
A szomszédasszony azonnal útnak indult,
és egy nagy-nagy puttonyt is kötött a hátára.
Megtalálta a barlangot, s ott bent egymás mellett ült a lócán
szép sorjában a tizenkét fiatal suhanc.
Megkérdezték őt is, hogy mi járatban van erre,
s arról is faggatták, hogy melyiket tartja a legszebb hónapnak.
A vénasszony zsémbeskedve felelt kérdésükre:

-Egyik sem ér fabatkát sem, rossz valamennyi hónap!

A suhancok erre elkérték a puttonyát, és megtöltötték valamivel.
Hogy mivel, azt nem tudta a vénasszony, mert egy kendővel letakarták.
Nagy nehezen sántikált haza a vénasszony,
mert a puttony alaposan nyomta a vállát és a hátát.
Ahogy hazaért, rikoltozva szólította valamennyi gyermekét.
A gyermekek és a vénasszonyok nekiestek mohón a puttonynak,
hogy könyökig vájkáljanak a drága ezüst – és aranypénzekben,
de mindannyian sziszegve és jajgatva kapták vissza a kezüket,
mert csak a tetején volt néhány aranypénz, a többi bogáncs volt,
szamárkóró és tüske.

A vénasszony méltatlankodva szaladt át az öreganyóhoz:

-Mit tettél velem? Elmentem én is a barlangba,
beszéltem én is a tizenkét suhanccal,
megtöltötték az én kosaramat is, de pénz helyett nekem szamárkórót,
tövist és bogáncsot adtak!

Az öreganyó most már magyarázhatta a pórul járt vénasszonynak:

-Én azt mondtam, hogy mind a tizenkét hónap egyformán gyönyörű,
ezért adtak nekem pénzt.
És te pedig azért kaptál bogáncsot, tövist, és szamárkórót,
mert azt mondtad, hogy rossz valamennyi hónap.

Mert a tizenkét hónap mindenkihez jó vagy rossz- aszerint,
hogy ki mit vár tőlük.

 (Újgörög mese, átdolgozta Végh György)

Boldog, bölcs és termékeny Új Esztendőt kívánok Neked szeretettel:

Csupor Ágnes