Kincseim – a törött üvegcserepek - Üvegfestészet

Kincseim – a törött üvegcserepek


Kincseim – a törött üvegcserepek

Azon töprengtem, hogy így, az éteren át, hogyan tudnék Neked segíteni. Segíteni, hogy két lábbal a földön, fejeddel az égben, létraként állhass az életedben.

Az elmúlt napok eseményei mindenkinek átrendezték az életét.
Kihívásokkal teli, és fejlődésre lehetőséget adó időszak ez.
Egyszerre kell ébernek és befelé fordulónak lennünk.
Másokra figyelni és a belső szükségleteinket észrevenni.
Az egyensúly roppant fontos.

Azon töprengtem, hogy így, az éteren át, hogyan tudnék Neked segíteni. Segíteni, hogy két lábbal a földön, fejeddel az égben, létraként állhass az életedben.

Arra gondoltam, hogy megosztom Veled azt az írásomat, ami a legújabb üvegfestményem készítése közben született, március elején. Amikor ezt írtam, még normális működés szerint zajlott az életem.
Azóta átrendeztük a napjainkat, új időbeosztást készítettünk. A gyerekeim itthon járnak iskolába, és próbálgatjuk, ki hogyan érzi magát a legjobban. Hogyan tudjuk egymást a legjobban segíteni.

Most, ahogy visszaolvasom ezt az írásomat, rájövök, hogy mennyire aktuális ez most, ezekben a napokban.
Remélem, hogy erőt ad, gondolatokat indít Benned. (És talán elkezdesz alkotni, ki tudja?)

 

Kincseim – a törött üvegcserepek

Lassan egy éve már, hogy amikor csak kimegyek a Dunapartra, összegyűjtöm a törött üvegcserepeket.
Gyűjtöttem őket és vártam, hogy elmeséljék, milyen üvegfestményre vágynak ők, hová szeretnének kerülni.
Aztán egyszer csak megkaptam tőlük a választ. A kezem megfestett egy képet, amelynek „Oltalom” lett a címe.
Persze ebből is egy kalandos utazás kerekedett:

Egy nap elkezdtem válogatni az üvegcserepek között. Színük, méretük, formájuk alapján tologattam őket az asztalon. Láttam, hogy milyen koszosak.

Teleeresztettem a mosogatót vízzel, és óvatosan beleöntöttem az üvegeket. Kezemmel finoman mozgattam, kevertem, öblögettem őket, és hamarosan elvarázsolt a szépségük.

És a meséjük, amivel megleptek engem. Csak álltam a mosogató fölött és hallgattam, mit mondanak. Mit mesélnek ezek a félrehajított, csorba és hasznavehetetlen, kallódó üvegcserepek.

Amikre senkinek nincs már szüksége.
Amelyeket használtak, és utána eldobtak.
Akik azért törtek apró darabokra, mert nem volt rájuk szükség.
Élesre törtek a kövek között.

Van, aki ott marad a parton, így a mezítlábas emberek, ha rájuk lépnek, szitkozódnak.
Aztán van, akit elvisz a víz.
Sodorja az ár, koptatja a víz, a homok hosszú, hosszú időn át.
Ismeretlen tájakra kerül, idegen környezetbe.
Sosem tudja, mit hoz a következő perc.
Bármely pillanatban megsemmisülhet.

Aztán végre partra vetődik ismét.
Pont az én kezembe kerül.
Nézem, forgatom és lám: az élei eltűntek, felülete fakó, karcos, finoman belesimul a tenyerembe.

Gyűlnek a kezemben, a zsebeimben az üvegdarabok.
Van, amelyik még éles, vág,
van, amelyik ráncosra repedt,
és vannak régóta vándorló, bölcs üvegek is.

És a mosogatóban, ahogy a vízbe öntöttem őket,
gyönyörű kép tárul elém:

a kis darabok oldalra csusszannak,
félig a másik elé mozdulnak,
és addig izegnek-mozognak,
míg egy gyönyörű alkotás nem lesz belőlük.

Gyönyörűek így együtt, ugye?
Mindegyik megtalálta a helyét.
A szerepét.

Vajon melyik vagyok én?

 

 

Nem véletlenül törött üvegcserepeket vettem elő.
Jó ideje küzdök az érzéssel, hogy törött szilánkok ostromolják a bőröm.
Szúrnak, vágnak, véresre sebeznek.

Annyira, hogy már félek tőlük, s félelmemben összeszűkülök. Minden pillanatban behúzott vállal, dobogó szívvel várom a támadást.

Beszűkült, görcsös állapot ez, aki átélte, tudja, hogy milyen kimerítő ez hosszútávon.

Én is elfáradtam, és amikor már sajgó izmokkal hevertem a földön, akkor vettem észre, hogy a szilánkok mintha belülről szúrnák a bőrömet.

„Micsoda????” – hördült fel a gyomrom. Ki bánt, sebez, szúr itt belül? Ki? Csak nem… én?!…

 

Van egy pont, amikor az ember nem küzd tovább.
Elfárad, halálosan kimerül.
Megadja magát.
Hever.
Liheg.
Vár.

És akkor…
Valami történik.
Meleg fuvallat, szellő érkezik.
Fény.
Puha, bársonyos csönd.

És egyszer csak egy gyönyörű, fényes, erős, biztonságos burkot látsz magad körül.
Megérkezett a burok, és neked nem kell tenned semmit.
Ott van és véd.
Védelmez.
Oltalmaz.

És tudod, hogy semmi, de semmi nem hatol át ezen a meleg, rugalmas, erős, belül puha pajzson.
Biztonságban vagy.
Oltalomban.

 

Egy különleges út bontakozik ki előttem.
Minden nap lépek rajta egyet – ez az én dolgom.
A lépés.
Minden nap új lehetőségek bukkannak elő a semmiből, a Semmiből – ez nem az én dolgom.
Nem rajtam múlik.
Csak az, hogy válasszak.
És lépjek.
Arra lépjek, amelyik ösvény, lehetőség hív, vonz.

Képek bomlanak ki bennem,
amelyek üvegre akarnak kerülni,
és az időm egy részét ebben a csodálatos, belső világban tölthetem.

Hálás vagyok.

 

Ha van kedved, írj nekem:

LEVELET ÍROK

 

 

2020. 03. 24. | Blog