Mi jut eszedbe erről a szóról: ZABOLÁTLAN?
Milyen kép?
Egy barna szőrű ló, akit épp kiengedtek a karámból, és szabadon vágtat, ugrándozik?
Egy gyerek, aki kacagva és sikongatva ugrál a pocsolyában?
Egy hajzuhatag, amelyik megzabolázhatatlan, és folyton kiszökik a hajgumiból, csatok alól?

Te érzed magad néha zabolátlannak?
Amikor úgy mozogsz, kacagsz és játszol, hogy nincsenek rajtad a normális-felnőtt-viselkedés jegyei?
Képzeld, velem most pont egy ilyen folyamat történik (nem is gondoltam, hogy ez lesz belőle). Elképesztő rétegek bukkannak elő.

És hogy hol kezdődött? A fodrásznál. Komolyan.
20 éve nem voltam fodrásznál. Szintén komolyan :=)
Akkor is csak 1-2 alkalommal, mert nem tudtak mit kezdeni a göndör üstökömmel.
Az én hajam természetes állapotában az ég felé áll. Repked. Olyan, mint egy nagy vattagombóc.
Ez nekem nem tetszett. Nem volt nőies.

Elkezdtem zselékkel és habokkal idomítani, hogy lefelé hulljon, diszkréten viselkedjen. A hajam erre úgy válaszolt, hogy hullott, kopott (alig nőtt) és tűrt.
Vágytam a változásra. Új frizurára. Valami szabadabbra.
És megtaláltam Balázst, a FODRÁSZT, aki érti a göndör hajat. És amikor felálltam a székéből, akkor hitetlenkedve néztem magam a tükörben.
Hiszen a hajam ég felé állt, repkedett. És mégis tetszett.
Mert visszakapta a zabolátlan működését.
És kiléptem az utcára, fújta a szél, és éreztem, hogy lobog a fejemen, kacérkodik, szabad és él.

És arra jöttem rá, hogy egy csomó minden felszabadult bennem: nem kell habokkal, zselékkel, szabályokkal, trendekkel ráncba szedni magam. Sem a hajam, sem más tulajdonságaim.
Én ilyen vagyok, és ez pont úgy van jól, ahogy van.
Én ezekkel az adottságokkal születtem, és ezért pont ezt tudom adni a világnak, amit adok, ami jön belőlem. Felesleges összehasonlítanom magam másokkal.
És arra gondoltam, hogy ezt a fontos felismerésemet megosztom veled.
Vegyük fel együtt a hosszú, lobogós szoknyát (képletesen és igaziból is), táncoljunk és énekeljünk, és eresszük ki magunkból a ZABOLÁTLAN TERMÉSZETI ASSZONYT
(vagy FÉRFIT)!

Tudod én azt hiszem, hogy kevésbé hangosan, de valójában ezt csináljuk minden üvegfestő táborban is. Zabolátlanul, féktelenül válogatunk, festünk, csepegtetünk, tobzódunk a színekben. Élvezzük a csillogását. Varázsolunk. Félve lépkedünk, aztán átszakad a gát.

Összehasonlítjuk a mellettünk ülőével a művünket, aztán rájövünk, hogy lehetetlen. Hogy pont olyan egyedi és csodálatos, amit alkotunk, mint amilyenek mi vagyunk.
Hogy művészek vagyunk. Zabolátlan művészek ott legbelül. És olyan jó, hogy meg merjük mutatni a világnak…
Azt hiszem ezt akartam elmesélni.

Hátha erőt kapsz belőle, hogy színesre fordítsd a mai szürke napot.

TOVÁBB A TANFOLYAMOKHOZ

Ez pedig egy vidám tanfolyamos összefoglaló, ha kíváncsi vagy, hogyan is néz ki egy ilyen üvegfestő tanfolyam:

(A címben szereplő fotót pedig egy táborban csináltuk, ő egy tündér, aki szerintem elég zabolátlan :=)