Az üvegfestés magányos hivatásnak tűnik, pedig nem az.
Éppen ezt szeretem benne.
Tudod miért?
Különleges mosolyok, mondatok, pillanatok és pillantások születnek abból a valóban magányos folyamatból, amit egyedül élek át a műhelyemben.
Igaz, én azt is szeretem.

Szeretek egyedül ülni a papír fölött, ceruzával a kezemben.
Szeretem az első ecsetvonásokat.
Szeretem előre kitalálni a színeket és szeretem megváltoztatni őket az utolsó pillanatban.
Szeretek állni a frissen festett kép előtt, és figyelni, ahogy még egy órán át változik, alakul, és én már csak figyelhetem az üveg és a festék táncát.

Szóval szeretek egyedül alkotni.
Sok gondolat, érzés, energia kerül bele az alkotásokba.
Szeretem utána nézni őket, és néha nehéz tőlük elbúcsúzni.
De megéri!
Erről akartam ma írni.
Hatalmas öröm, amikor valakinek átadom a festményemet annak egész történetével együtt.
Nemcsak a bekeretezett képet kapja meg, hanem azt a sok kísérletezést, tapasztalást, álmot, gondolatot, és érzést, amit beleszőttem.
Sokszor én akasztom a falra a festményt, és amikor megfordulok, akkor olyat látok az új tulajdonos szemében, amit nem tudok leírni. Érzem, hogy az a sok minden, ami a festményembe került, megérkezett hozzá, és érzem, hogy ezt ő is érzi.
Érted már, miért szeretem ezt annyira?