Az elmúlt hetekben gyászoltam. Gyászoltam az üvegfestést.
2 éve szüntették meg annak a festéknek a gyártását, amit 27 éve használok, és ami annyira professzionális volt a piacon, hogy több rangos díjat kapott.
Tisztán emlékszem a napra, amikor az üzletben közölték velem a hírt.
Le kellett ülnöm egy székre, pedig nem vagyok ájulós fajta. Bevásároltam belőle annyit, amennyit csak tudtam, és elkezdtem keresni az utódját. Először itthon, aztán külföldön. Leveleztem magyar és amerikai üvegfestőkkel: kérdeztem őket a tapasztalataikról.
Vásároltam a különféle festékekből, és teszteltem őket.
A végeredmény lesújtó.
Nem találtam olyat, amivel folytatni tudom az üvegfestést.
Már csak pár tucat üvegfestékem maradt. Decemberben még azt terveztem, hogy a nemzetközi piacra megyek a festményeimmel, hiszen tele vagyok ötletekkel, tervekkel, és látom, hogy egyre nagyobb az igény az alkotásaim iránt. Most újra kell terveznem. Már csak pár tucat üvegfestékem maradt.
Sajnos ez most nem reklámfogás:
ha eddig töprengtél azon, hogy vásárolj vagy rendelj tőlem festményt, akkor ez az utolsó lehetőség. Néhány hete megszámoltam, hány flakon üvegfestékem maradt. (Nem túl sok.)
Furcsa látni a végességét. Hogy elfogy. És nem tudok másikat venni. És akkor pattant ki a fejemből az ötlet:
AKÁR MEG IS ÜNNEPELHETNÉM, HOGY AZ ELMÚLT 27 ÉVBEN MILYEN SOK ÖRÖMET OKOZOTT NEKEM AZ ÜVEGFESTÉS. Hatalmas utat jártunk be együtt: az üveg, a festék és én. És az a sok-sok ember, aki a környezetemben volt, velem élt, vagy csak egy röpke időre találkoztunk: mind-mind hozzátett valamit az alkotáshoz. Arra gondoltam, hogy ebben és a következő blogbejegyzéseimben megmutatok nektek egy csomó izgalmas, szép, fontos állomást ebből az útból.
A kezdetek
Írhatnám, hogy már 2 évesen is azon töprengtem a reggelim fölött, hogy mit festek majd üvegre, de ez sajnos nem így volt. Viszont korán, kb. 16 éves koromban kaptam édesanyámtól néhány fiola üvegfestéket.
Azt már ő sem tudja, honnan szerezte, (akkoriban még nem lehetett boltban kapni). Én is csak a barna orvosságos-üvegekre emlékeztető flakonokra emlékszem és arra, hogy mindent kifestettem vele, amit lehetett, csorba szélű tükröket, poharakat, fényképkereteket…
Ez a befőttes üveg maradt meg abból az időszakból, amin egy számomra roppant kedves népi motívumot használtam, és mécsest raktunk bele.
Gimnázium után Bécsben tanultam, majd a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát választottam, ahol a kedvenc tárgyam a művészetterápia volt. J Financiális okokból azonban egy számomra totálisan testhezállótlan munkát vállaltam: a Pannon GSM telefonos kisasszonyaként napi 8 órában hallgattam a nem túl nyugodt embereket. Folyton beteg voltam.
Az egyik hosszabb betegállományom alatt, 1998-ban, egy márciusi napon pattant ki a fejemből a gondolat: ÜVEGFESTŐ AKAROK LENNI!
Nem tudom, hogy történt. A vezérhangya, isteni sugallat, egyszercsak ott termett.
És én hallgattam rá.
Akkoriban egy 25 nm-es albérletben laktam a Forgách utcában, amit fával!!! fűtöttem a lakás közepén álló cserépkályhával. Egy szoba volt, ahová nemsokára Gábor is beköltözött, aki később a férjem lett.
Ő nemcsak a lelkesedésével, hanem üvegvágó tudományával is támogatta a lehetetlen ötletemet.
Szürreális időszak következett, amelyről sajnos csak ez a pár fotó maradt fent. Az emlékeimben összekeveredik sok-sok kép: a konyha, amelyben a fregolin száradó ruhák miatt csak lehajolva tudunk közlekedni, a szoba, amelynek jó részét elfoglalja a matrac, és a hatalmas íróasztal, amin festek, a szőnyegen száradó üvegfestmények, az egyetlen ablakon beáramló fény, és egy délelőtt, amikor az asztal előtt ülök lelkesen, és érzékelem, hogy VÉGRE AZT CSINÁLOM, AMIT SZERETEK: FESTEK!!!
MEGNÉZEM AZ ÜVEGFESTMÉNYEKETA következő blogbejegyzés az első évekről szól:
