Ez a történet több, mint 20 éve kezdődött…

A szüleim házában, vasárnapi családi ebéd után a szalvétára kezdtem el rajzolgatni ezeket az alakokat. Akkor még nem tudtam kik ők, csak kicsit később derült ki, hogy ők az Öt Elem muzsikusai.

Többször elindultam, hogy megfessem őket, de valahogy nem tudtak jönni.

Most nyáron érkeztek meg végre.

És persze üzenetet is hoztak.

Kiderült, hogy mindegyik muzsikus egy-egy elemhez tartozik. És ahogy az elemek is támogatják egymást, úgy ők is ezt teszik. A fa táplálja a tüzet, a tűzből hamu, s abból föld lesz, a föld mélye hordja ki a fémet, a fém megtartja a vizet, a víz táplálja a fát, s az egész körforgás kezdődik elölről.

Azon töprengtem, hogy valahogy mi is ilyenek vagyunk, mint ezek a muzsikusok. Csak nekünk mindig mást kell tennünk ahhoz, hogy a mellettünk lévőket segíteni tudjuk.

Néha táplálásra van szükség.

Néha megtartó figyelemre.

Megtermékenyítő gondolatokra.

Önátadásra.

Türelmes várakozásra.

Azt kívánom magunknak, hogy találjuk meg, éppen mi az, amivel tudunk segíteni. Hogy legyen meg a bölcsességünk, fogadjuk be az Intuíciót, ami megsúgja, mi a dolgunk.
A dolgunk azzal, aki és ami épp itt van velünk.

(Most az öt Muzsikus története következik.
Az üvegfestmények egyébként megvásárolhatók, KATTINTS IDE!)

A FA MUZSIKUSA számomra a teljes és tudatos önátadást mutatja.

A fa, miután kikelt a földből, az ég felé nő. Hatalmas kitartással, munkával felnöveszti magát, tudja, mi a dolga:

Felfelé, az Egek felé nyújtózkodni.

Hűs árnyékot adni.

Ősszel szétszórni a leveleket és hagyni, hogy a Szél és a gyerekek játsszanak vele. Betakarni vele a földet, a gyökereket, a földben nyugvó magokat, állatokat.

Aztán eljön a nap, amikor a Fát kivágják. Azért mert elöregedett és kiszáradt, vagy mert tüzelő lesz belőle.

Azt gondolhatná, hogy itt nincs más választása. Aktív útja a végéhez ért.

De ő még egy utolsót tehet.

Átadhatja magát a Tűznek, és minden részét, sejtjét, az utolsó pici darabkáját is energiává áldozhatja. És ő odaadja magát teljesen és maradéktalanul.

És közben pattog, dobol, fuvolázik, tapsol és énekel. Énekel a Tűzzel.

A TŰZ MUZSIKUSA

Ahogy töprengek az Elemek Muzsikusain, és írok róluk a füzetembe, mindig azt hiszem, hogy a soron következőnek van a legnehezebb dolga.

Mert táplálni valakit (FA a TÜZET), odaadni magunkat és elégni, ez is egy nehéz feladat.

De engedni, hogy elégjek, hagyni, hogy hamu legyen szép piros lángjaimból és csendben várni, amíg az Idő teszi a dolgát, és figyelni, amint szép lassan földdé válok… hú

Ez a folyamat a rothadás. Az enyészet.

Néha büdös.

Különböző rovarok kebeleznek be és ürítenek ki magukból.

Gyönyörű lángjaim narancs és vörös pompája már csak álomnak tűnik.

Távoli álom ebben a rothadó és sötétségben tapogatódzó létben.

És akkor egy kéz felemel, meleg tenyéren időzök, és egy hang ujjongva dús termőföldnek nevez…

A FÖLD MUZSIKUSA

Föld lettem. Porhanyós föld. Várom a magokat, amiket belém vetnek. Amiknek otthont adhatok. Amelyeket tarthatok, és gyökerüket tartva együtt örvendezünk a növekedésnek.

De nem jön senki.

Nem vetnek belém magot.

Nem locsolnak.

Szárazság van, kietlen vidék, elfeledve peregnek napjaim.

Ilyen vagyok én is sokszor.

Amikor azt hiszem, hogy semmit sem tehetek aktívan

Amikor azt hiszem, hogy semmi sem történik

Amikor azt hiszem, hogy felesleges a létezésem

….akkor egyszer csak felbukkan bennem a pici göb, ami talán egy ócska, kopott semmiségnek tűnik, de értő és figyelmes kezekben kiderül, hogy egy kemény, erős és szilárd fémdarab, amiből ezernyi dolgot lehet készíteni

Odaadhatom a világnak ezt a gyönyörű fémet, méhem gyümölcsét, dobok szólalnak meg bennem.

Én vagyok a várakozó Föld.

A várakozó, életet adó, mindig jelenlévő.

A FÉM MUZSIKUSA

Kiemelnek a földből. Jaj, kiragadnak ebből a biztonságos, sötét, nyirkos és ismerős otthonomból, ahol évezredek óta rejtőzöm…

Kivesznek és súrolnak és olvasztanak és kalapálnak és csiszolnak

Fájdalmas átalakulás. Kibírhatatlannak tűnik.

Minden túl világos, túl zajos, túl fájdalmas,  túl sok.

Behúnyom a szemem és próbálok emlékezni arra, honnan jöttem.

Azt hiszem, ennek már sosem lesz vége.

Aztán hirtelen csend lesz.

Kinyitom a szemem.

Pompás, harsogó-zöld kertben állok egy óriási platán alatt.

Öblös, csillogó, fényes tál lettem.

Mély hasamba vizet töltenek és madarak szállnak rám inni.

A VÍZ MUZSIKUSA

Csobbanó, elterülő, fenséges, tiszta, hűvös, kristályfényű víz vagyok.

Otthonom ez a szépséges fényes tál.

Ez a világom.

A cserfes madarak, akik a tál szélére szállnak inni belőlem,

a döngő méhek,

loccsanó esőcseppek,

a Nap táncoló sugarai,

a Szél fodrozó tánca,

ez a világom, ez a ringatózó nyugalom.

A nappalok és éjszakák váltják egymást, rend van és kiszámíthatóság ebben a ritmusban.

Valami mégiscsak változik.

Mintha már nem lennék kristályfényű…jaj, zöld lettem, mint a fölöttem táncoló fa,
napról napra egyre zöldebb.

Iszonyatos zuhanás, csattanás a földön, a platán törzsén, aztán a néma csend…

Körülöttem zöld fűszálak hajladoznak, omlós, puha föld, apró kis lyukak, lecsúszok, le a rögök közé, egyre mélyebbre…

Apró, vékony hajszálgyökerek énekelnek odalent és hívnak magukhoz, hívnak, vonzanak, velük énekelek és táncolok és dobbanok a Fa szívének ritmusára, száguldozunk és kergetőzünk odabent a fenséges és gyönyörű platán törzsében.

Így jó. Jobb, mint valaha.

AZ ÜVEGFESTMÉNYEK MEGVÁSÁROLHATÓK, KATTINTS IDE!

Ha tetszett az írás, köszönöm, ha megosztod barátaiddal.